2019. április 8., hétfő

A látássérültek zenei esélyegyenlősége és ami a cukormáz alatt van

Ha valaki, akkor én aztán nem vagyok az a tipikus esélyegyenlőségi hőbörgő, akit mindenki a francba kíván a negatív hülyeségével együtt. Mindig is távol állt tőlem ez a vonal, pedig megéltem, láttam ezt-azt. Azt viszont, ami a látássérült zenészek lehetőségeivel és azok hiányával történik hazánkban, egyszerűen nem tudom megemészteni. Úgyhogy írok róla. Egyrészt kijön, másrészt hátha megtalálja valaki, aki nem görget tovább szó nélkül. A párom is megtette már ezt egy posztban, érdemes elolvasni, ő egy konkrét esetet, a mi aktuális nehézségünket vázolta fel, én viszont picit részletesebben, és nem egy konkrét esetre vonatkozóan mutatnám meg a dolgot a saját, illetve a kettőnk megtapasztalásai alapján. Kezdjük az alapoknál. Hogyan tanul zenét a vak? Két bevett módszer van erre mifelénk, legalábbis én ennyiről tudok. Az egyik a Braille kotta, amit nagyon sok idő és energia előállítani, ráadásul haladni se lehet vele olyan gyorsan, ahogy néha jó lenne, arról nem is beszélve, hogy kevesen ismerik, és még kevesebben tanítják. Így hát azok a látássérültek, akik integrált zeneiskolába mennek, hallás után tanulnak, felvételről. A klasszikus zongoristáknál ez általában úgy néz ki, hogy külön feljátsszák a jobb és a bal kezet, ha kell, szétbontva az akkordokat, így teljesen emészthető, főleg ha van mellé egy tanár, akivel át tudja venni az ember azt, ami mégsem az, pl. ujjrendet. Amíg az ember zeneiskolás és rá van szorulva, hogy haladjon az anyaggal, addig ezzel nincs semmi baj, ráadásul nagyon jó hallásfejlesztő gyakorlat, és jobban összeáll vele az ember fejében maga a zene, mint úgy, ha hangonként magol. Ott viszont, ahol az ember kikerül a zenesuliból és csak úgy, önszorgalomból játszana, tanulna azt, amihez éppen kedve van, hirtelen megszűnik ez a lehetőség. A merészebbek megpróbálnak hallás után lelopni dolgokat különböző hangfelvételekről, ez is lehet működőképes, bár versenyre azért nem biztos, hogy elmennék Youtube-os darabbal. Úgyhogy ilyenkor kell, illetve kellene valaki, aki átveszi a feljátszást. Mindig irigykedve hallgattam azokat a zongorázni szerető ismerőseimet, akik időnként úgy döntöttek, megtanulnak ilyen-olyan népszerű slágereket, filmzenéket, bármit. Letöltik a kottát, aztán mehet, adjunk neki! Nálam ez nem működött, pedig gimiben, amikor már nem voltam zenesulis, hobbiból viszont még néha játszogattam, sokszor kértek tőlem is ezt-azt, én meg akkor vagy gondoltam egy merészet és játszottam úgy, ahogy lehallottam, vagy megijedtem attól, hogy nem úgy fog szólni, ahogy kottakép alapján kéne neki, akkor meg már hagytam, és akkor itt bőven mesélhetnék arról, hogyan éri el a magyar oktatási rendszer, hogy az ember megijedjen és lemondjon a kreativitásáról, a saját ötleteiről, és milyen nehéz később feloldani az ebből származó görcsöket, de ez most nem az a bejegyzés. Szóval visszatérve a daltanuláshoz, ott áll az ember, hogy jó lenne ezt meg azt eljátszani, na de ki a fene fogja ezt nekem szétbontani? A válasz sajnos legtöbbször az, hogy senki. Eddig valahány embertől kértem ilyesmit, mindannyian leráztak. Volt, aki időhiányra hivatkozott, más egyszerűen megijedt és elkezdett rágörcsölni a dologra, megint más úgy volt vele, hogy persze, nagyon szívesen, aztán ha tényleg átküldtem neki egy konkrét kottát, hirtelen eltűnt. Ők a hétköznapi esetek, velük gyakran találkozom. Aztán akadnak azok az extrémek, akikhez egyszerűen nem tudok és nem is akarok mit hozzáfűzni. Találkoztam nagy zenésznek készülővel, aki közölte, hogy ő ilyet elvből nem, volt, aki azt mondta, hogy csak a páromnak és nekem nem, mert nem vagyunk még ahhoz elég nagy zenészek, de egyre többen akadnak, akik úgy oldják meg a dolgot, hogy irreálisan nagy összegeket kérnek el. Nem, senkitől se várunk ingyen munkát. Tudjuk és értjük, hogy mindenkinek meg kell élnie valamiből, de mi is ezt a tábort erősítjük. Alapvetően van munkánk, elvagyunk, de ha már fejlődünk és tanulunk, szeretnénk is menni vele valamire. Sajnos annyira gazdagok viszont nem vagyunk, hogy dalonként vagy akár óránként kiadjunk egy tízezrest. Most még gyakran ingyen járunk fellépni, mert ugye mi örömből zenélünk és cukik vagyunk meg jó fejek és akkor nyilván. Szó se róla, van, ahová tényleg elmegyünk barátságból meg csokiért vagy kajáért vagy csak mert zenélni jó, aztán persze így is megkaptuk már, hogy nagyképűek vagyunk, minek kérünk pénzt, a vak örüljön, hogy egyáltalán felkérik és még sorolhatnám. Abba viszont kevesen gondolnak bele, hogy ha mi ingyen vagy nagyon jelképes összegekért mászkálunk fellépni, viszont százezreket költünk feljátszóra, akkor anyagi szempontból több a veszteség, mint a nyereség, mert az, ami a fizetősökből visszajön, meg se közelíti azt az összeget, amit a profik elkérnek pár dalért. És akkor még csak a dalokról beszéltem. Mert nem úgy van ám az, kérem szépen, hogy eljuttatjuk a kottákat és akkor ők feljátsszák. A könyvtári kottát vissza kell vinni, van, ami nincs is nálunk, mert odaadtuk már feljátszásra, azt viszont, ami nem könyvtári, egyáltalán nem biztos, hogy tudjuk viszegetni, egyrészt mert két vak elég nehezen jut el random helyekre egy hatalmas csomag kottából, másrészt simán előfordul, hogy vannak közte szakadtak, régiek, gyűröttek, amiket jobb nem zötykölődve vinni. Akkor mit csináljunk? Hívjunk taxit x összegért, hogy elvigyen minket meg a kottáinkat? Jó, semmi baj, akkor befotózzuk. De ha egyedül van a vak, honnan tudja, hogy nem tartja-e fejjel lefelé a kottát és azt, hogy jó-e az úgy egyáltalán? Mert nem mindegy a szög, a minőség, a fénybeállítás, az összes többi látós dolog. De mivel már egy promóciós videó elkészítésére sincs emberünk, nem tartom valószínűnek, hogy arra bárkit is találnánk, hogy kottákat fotózgasson, főleg nagy mennyiségben, ráadásul úgy, hogy akkor azok még csak le sincsenek szelektálva, mert még csak azt se tudjuk, melyik dal hogy szól, lehet-e szépen átvinni zongorára akár szólóban, akár négykezesben, tehát valakinek bele kell játszania és végigvárni, amíg mi válogatunk. Erre pedig megint elég kevés az idő meg az ember meg a pénz. Sokan javasolják a kottaíró programokat, azt mondják, beledobjuk a pdf-et, aztán az lejátssza. Sajnos ez meg azért nem működik, mert azt a pdf-et át kell alakítani, lényegében be kell gépelni a kottát hangonként speckó módon, mert egy random fotózott pdf-re nem tudsz ráküldeni egy felismerőt, ez olyan, mint az, amikor azt várja az ember, hogy a befotózott sulis jegyzetet majd jól felolvassa nekem a képernyőolvasó. Nem, nem olvassa. Pár hónapja előkerült egy látássérült ismerősöm, aki azzal állt elő, hogy minek nem tanultam meg a Braille kottát olyan szinten, hogy tudjam rendesen olvasni, akkor meg lenne oldva az élet. Sajnos nem lenne, ugyanis mint fentebb írtam, ennek az előállítása rendkívül időigényes, a megtanulása meg szintén, minket pedig szorít az idő. Amúgy se nagyon szeretem, hogy a látássérültek is széthúznak, pedig ez bármelyiküket érintheti, aki zenélésre adja a fejét. Általában mégis elintézik annyival, hogy ha akkora nagy embereknek tartjuk magunkat, akkor oldjuk meg, valahogy megcsinálja X énekes, Y zongorista meg Z énekes-zongorista is, csináljuk utána. Na igen, de van köztük, aki tizenéve ugyanazokból a dalokból él, egy másik saját dalokkal meg promócióval dolgozik, egy harmadik és még sok másik pedig nem elegyedik bárkivel. Sajnos ők legtöbbször a legismertebb zenészek, akiknek már derogál kisegíteni minket, sőt, a hátunk mögött még jól ki is beszélik, miért szar amit csinálunk, és miért vagyunk nagyképűek. Mert ha valaki egy picit több energiát fektet valamibe az átlagnál és annak van eredménye, az már rögtön nagyképű barom. Persze. Csakis. Egyértelmű. Egy időben voltak kísérleteink arra, hogy változtassunk a helyzeten, hogy segítsük a valóban fejlődni vágyó látássérülteket, hogy ne álljon meg ott a zenélés, hogy valaki kikerül a zenesuliból, viszont nem kapja a szárnyára a szóbeszéd meg egy-egy nagyobb név, hogy könnyebb legyen a dolga, de nem jutottunk messzire. Valahogy egész kevesen akadtak, akik felvállalták volna a látássérültek zenetanulásának a tényleges nehézségeit, mert zárt körön belül hőbörögni könnyű, ahhoz viszont bátorság kell, hogy valaki ezt még le is nyilatkozza. Mi megtettük, de a médiának nem kellett. Mivel a programunk része volt az egykori zenekarunk, könnyebb volt abba belekapaszkodni, hogy jaj, de édes, itt játszogatnak a vakok és az királyság, toljuk együtt a fogyisimit! Azt már valahogy senki sem említette meg, hogy nekem pl. több mint egy évig tartott találni egy zongoratanárt, aki hajlandó volt elvállalni úgy, hogy azt én is el tudjam fogadni. Persze sokan ezt sem értették. Azt mondták, hülye vagyok, ha elvárom, hogy házhoz jöjjön vagy ha nem akarok két órákat utazgatni egyetem után, ne lepődjek meg, hogy eszement árakat kérnek, mert a nagyok megtehetik és vakot tanítani amúgy is kihívás, egyébként meg talán nem húszévesen kellett volna kitalálnom, hogy újra akarom kezdeni, de normálisan és intenzíven, mert túlkoros vagyok. Mintha nem tudnám! Már akkor is túlkoros voltam, amikor 16 évesen kijöttem az akkori zenesulimból, de a hatodikos alapvizsgát még szerettem volna letenni. Oda már nem tudtam visszamenni, máshová pedig nem vettek fel, mert egyrészt megijedtek, nem voltak felkészülve egy vakra, másrészt meg előbb veszik fel a kisgyerekeket, várjak pár évet, hátha akkor bejutok, de hát három év múlva érettségi, utána meg már annyira mégse jutok be. Többek közt ez is állt az abbahagyásom mögött, na meg számos egyéb tényező, szóval eszem ágában sincs a zeneiskolai rendszert hibáztatni, de azért nem feltétlen könnyű emészteni, amikor az embert folyamatosan visszadobják. Szóval ott álltam tavaly alapvizsga meg minden nélkül azzal, hogy kérem szépen, itt vagyok, vak vagyok, hosszú kihagyás után újrakezdtem és szükségem lenne profi segítségre. Ha nem beszéltem tizenöt tanárral, akkor egyel sem. Azóta már találtam, de tényleg nem volt egyszerű menet. Hol is tartottam? Ja, igen. Ott, hogy megpróbálkoztunk ezzel a reformálással, de nem elég, hogy a média által mindenkit elkerült a valódi problémakör, még a látássérültek egy része is kihátrált mögülünk, vagy mondogatták, hogy jaj, gyerekek, tök jók vagytok, de beszállni nem tudunk, most meg ketten próbálunk feléleszteni valamit, ami nem kétemberes feladat, és nem is csak kettőnkről szól. Nem tudom, hol és mikor lesz ennek vége, de nem akarom, hogy az utánunk következő generációk is átmenjenek ezen. Ez a vergődés nem jó. Persze mindig akadnak segítő lelkek, akiknek nagyon-nagyon köszönjük, hogy figyelnek ránk. Mérhetetlenül hálásak vagyunk nekik és értük és reméljük, tudjuk majd viszonozni valahogy az önzetlenségüket, a kedvességüket. Addig viszont várunk, reménykedünk és próbáljuk megoldani a helyzetet. Ha közületek bárki is úgy érzi, hogy akár egy megosztással segítene bennünket és az utánunk következő zenészeket, ne habozzon!
 
Lovingly designed by Tasnim